István ugyanis nyíltan fellázadt apja ellen, és lázadásában erős támogatókra lelt a most már hatalmas vagyonokat és várakat birtokló bárók körében. Ez az a belháború, amelyet majd sorozatunk következő, V. Istvánról szóló részében tekintünk részletesebben át. Lényegében ez az évtized ágyazott meg a királyi tekintély olyan mérvű gyengülésének, hogy 1272-ben egy báró, Kőszegi Nagy Henrik már büntetlenül ölhetett meg egy leányági királyi herceget, Béla macsói bá Béla és felesége, Laszkarisz Mária házassága roppant termékeny volt, összesen tíz gyermekük született. Bár nyolc közülük lány volt, kettejüket, Margitot és Kingát szentté, Jolánt boldoggá avatták. A fiaikkal kevesebb szerencséjük volt: István herceg életének meghatározó eleme volt az apjával való szembenállás, a fiatalabb Béla pedig ugyan kitartott szülei pártján, ám 1269-ben, gyermektelenül elhunyt. Esztergomban, a ferencesek Segítő Szűz Mária-templomában temették el, amit a királyi család építtetett újjá 1242 után. 1270 januárjában újabb veszteség érte a királyi párt, hiszen elhunyt apáca lányuk, Margit.
A csatát István nyerte meg, így IV. Béla kénytelen volt visszaadni fiának a teljes keleti országrészt. Az 1266-os megegyezésben szinte két önálló állammá vált szét Béla és István országrésze. István szinte önálló külpolitikájának eredménye a Nápolyi Királyság trónját ekkor elfoglaló Anjou-családdal kötött házassági szerződés. Ebben István fia László (a későbbi IV. László) Anjou Izabellát, míg Anjou Károly herceg (a későbbi II. Károly) István lányát, Máriát jegyezte el. A nápolyi Anjouk, és Károly Róbert később ezen házasságra alapozták magyarországi trónigényüket. Károly Róbert ugyanis V. István, Mária nevű lányának és II. Károlynak volt az unokája. ) Harmat Árpád Péter Felhasznált irodalom: Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Glatz Ferenc (szerk. ) Engel Pál (szerző): Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440 -ig. Magyarok Európában sorozat. História Alapítvány-Holnap Kiadó Kft. Budapest, 2003. Dr. Aszódi Imre: IV. Béla a második honalapító. Uránusz Kiadó, Budapest, 2000.
század utolsó negyedében lehetetlenné tette a királyi kormányzat működésé ország nyugati vármegyéiben épített ki szilárd hatalmi pozíciót az a Stájerországból származó család, amelynek tagjai Kőszegről – egyik várukról – a "Kőszegi" családnevet vették fel. Ugyancsak ekkor kezdték a Vértes hegység vidékén a gondjaikra bízott vármegyéket örökös tartományuknak tekinteni a Csákok. De ez idő tájt szerzett jelentős befolyást Erdélyben a Kán család is. A mindössze 10-20 famíliából kikerülő bárók vagyonuk révén elnyerték az ország főméltóságait, s igyekeztek természetszerűnek feltüntetni a tisztségek öröklődését családjukon belül. Belőlük alakult ki a nemesség egy vékony, vezető rétege, a főnemesség. A bárók hatalmának növekedése kihatott a nemesi társadalom egészére. A közép- és kisbirtokos köznemesek – az egykori királyi szerviensek és várjobbágyok – általában nem tudtak függetlenedni a nagybirtokos báróktól. Közöttük mindkét fél számára előnyöket nyújtó kapcsolat született. A nemes elszegődött – önként – a tehetősebb nagybirtokos szolgálatába.
A nagyobb európai hadseregek ellátása, felfegyverzése és távolabbi területeken való bevetése általában sikertelennek bizonyult. Még a 16. században is számtalanszor megtörtént, hogy az összegyűlt hadsereget az élelemhiány és a betegségek felbomlasztották, mielőtt még összecsaphatott volna az ellenséggel. E gyengeséget jelzik – minden kezdeti eredményeik ellenére – a keresztes háborúk végső kudarcai is. Európa aligha tudta volna megvédelmezi Magyarországot, de a magyar király részéről érthető, ha nehezményezte, hogy ezt meg sem próbálta. Akik valóban segítettek IV. Béla híres levelében azonban a remény is felvillan. Mert Európa mégsem maradt passzív, a király elismeri, hogy kapott segítséget a jeruzsálemi ispotályos háztól, amelynek tagjai kérésünkre nemrég fegyvert öltöttek a pogányok és szakadárok ellen, országunk és a keresztény hit védelmére. Béla király arra is emlékezhetett, hogy a muhi csatában a provence-i származású Raimbaut de Caromb magister feláldozta az életét templomos lovagjai élén Magyarország védelmében.
A kunok, jászok kollektív nemességet kaptak, vagyis nem állt felettük földesúri joghatóság, amiért cserében fegyverrel és vérrel kellett adózniuk, azaz kötelességül volt a haza védelme. A bárók megerősödése: A várépítések során a bárók tovább erősödtek, és a szerviensek egy része önként behódolt nekik, és csatlakozva magánföldesúri seregeikhez, familiárisokká váltak. Ugyanakkor a szerviensek másik része tovább küzdött részint királlyal szembeni jogaiért, másrészt a bárókkal szembeni fennmaradásáért. A szerviensek 1267-ben elérték a jogaikat – Aranybulla szerint - megerősítő dekrétumok kiadását, és a nemesi vármegyék létrehozását. Az 1267-es dekrétum már egyértelműen nemeseknek nevezi a szervienseket, és lehetővé tesz, hogy a fehérvári törvénylátó napokra megyénként 2-3 nemest meghívjanak. A nemesi vármegye: A Szent István idején létrejött királyi vármegyék IV. Béla idején kezdtek átalakulni nemesi vármegyékké. A nemesi vármegye élén már nem csupán a király által kinevezet ispán állt, hanem az adott megye területén birtokkal rendelkező nemesség választott vezetői is.