Tudja, miután elkezdődött a peresztrojka, sok levelet kaptam az anyáktól, ezektől az asszonyoktól, akik harcoltak a második világháborúban, és szerepeltek az első könyvemben, és olyanoktól is, akiknek a fia meghalt Afganisztánban. "Akkor féltünk, nem mondhattuk el a teljes igazságot" – írták. Főleg azok írtak, akik harcoltak akkor régen, és most már öregek, betegek voltak. "Nem akarom magammal vinni ezt a sírba, szeretném elmesélni neked. " Így aztán sok anyagom gyűlt össze, és megértettem, hogy ki kell egészítenem azt a könyvet. Általában jellemző erre a műfajra, amit művelek, hogy amíg él az ember, mindig továbbírja a könyveit. Most is megtelt már egy nagy ládám újabb anyagokkal, levelekkel, és azt hiszem, amikor újra kiadják a könyveimet, újból tovább fogom írni őket. Na és amikor ezt először megtettem, a naplómat átlapozva megértettem, hogy annak idején én magam sem tudtam mindent megírni. Nem azért, mintha bármitől is féltem volna. Hanem ezért, mert azt nevelték belénk, hogy milyen nagy, csodálatos győzelmet arattunk.
Közben meghaltak a szüleim – úgy, hogy nem voltam velük. Persze, hogy haza akartam jönni. Az unokám is cseperedett. Hát visszajöttem, és ugyanazt csinálom, mint mindig: könyveket írok. Az első könyveit háborúkról írta. Az első kettőt a második világháborúról, a harmadikat az afgán háborúról. Közben sok minden megváltozott a Szovjetunióban. Ön mennyire lett más ember, már ami a gondolkodását illeti, amikor az afgán háborúról írt? Tudja, olyan apa mellett nőttem fel, aki kommunista volt. Nagyon erős hitű kommunista. Mindig azt mondogatta nekem: az eszme jó, csak Sztálin rontott el mindent. Hogy a szocializmus az emberiség jövője. Emlékszem, amikor visszatértem Kabulból, a háborúból, azt mondtam neki: "Tudod, apa, hogy ott a mi fiaink, a te tanítványaid gyilkolnak… És kegyetlenül gyilkolnak…" Elmeséltem neki mindent, amit láttam, és hogy miről fog szólni a könyvem. Akkor apám egy szót sem szólt, csak elsírta magát. Neki, az öreg tanárembernek ezt természetesen szörnyű volt hallani. Nagyon bonyolult lett aztán a kapcsolatunk, de végül is csak felülkerekedett a szeretet, mert nagyon szerettük egymást.
A Nobel-díjas írónő, a Csernobili ima című könyv szerzője, a Szabadság Rádió belarusz szolgálata cikkírójának adott interjújában az emberi természet válsághelyzetben megmutatkozó tulajdonságairól és a kihívásokkal szembeni ellenállás kultúrájáról elmélkedik, a koronavírus világjárványra pedig kozmikus erők szülöttjeként tekint. Juri Drakahruszt: Belarusz azon kevés országok egyike, ahol nem vezettek be rendkívül szigorú intézkedéseket a pandémia ellen: nem zárták le a határokat, nem csukták be az iskolákat és az egyetemeket, az államfő szerint pedig a pandémia holmi "pszichózis", traktoron ülve senkinek sem kell félnie semmiféle koronavírustól. De nem Belarusz az egyetlen ország, ahol nem vezettek be karantént, és ahol nem állították le gyakorlatilag a teljes gazdaságot – a létfenntartást biztosító ágazatok kivételével. A világjárvány elleni küzdelemben hasonló, nem a legkeményebb taktikát választotta Nagy-Britannia és Dél-Korea is. Hogy valójában mi a helyes út, azt nem tudja senki. Az ön logikája, érzése szerint mi lenne a helyes, az emberséges?
Ráadásul a szovjet vezetés igyekezett eltitkolni mindezt, főleg azt tartották fontosnak, hogy nyugat felé ne szivárogjon ki semmilyen hír, mert az a szovjet ideológia, a "tökéletes" szovjet rendszer bukásával lenne egyenértékű. Pontosabban késleltetve ugyan, de közölték a katasztrófa tényét, viszont azt állították, hogy kézben tartják a dolgokat és eltitkolták annak valódi mértékét (ami, véleményem szerint, sokkal nagyobb probléma, mint maga a robbanás). "Nem volt szabad forgatni, titkosítottak Mindent. Ha valakinek sikerült megörökítenie valamit, a megfelelő szervek rögtön elkobozták az anyagot, és demagnetizált szalagot adtak vissza. Nincs híradónk arról, hogyan evakuálták az embereket, hogyan vitték el a marhákat…Tilos volt filmre venni a tragédiát, a hősiességet kellett megörökíteni. " Alig tudom szavakba foglalni, mit váltott ki belőlem a Csernobili ima. Ez a mű újabb súlyokat rakott a vállamra, melyektől nem tudok szabadulni. Ismerve Alekszijevics fent említett dokumentumregényét, nem riadtam vissza ettől a műfajtól, mert tudtam, hogy nem száraz tényekkel lesz teletűzdelve, hanem ismét megszólaltatta a túlélőket, akik ennyi év után megosztották velünk tragédiájukat, olvashatjuk visszaemlékezéseiket, vallomásaikat, gondolattöredékeiket.
Belorusz író, oknyomozó újságíró 1948-ban született Ukrajnában, de Fehéroroszországban nőtt fel. 2000-ben a Lukasenko-rezsim üldöztetése miatt Nyugat-Európába távozott, a következő évtizedben Párizsban, Göteborgban és Berlinben élt. 2012-ben tért vissza Minszkbe. Dokumentarista műveiben a 20. századi szovjet történelem olyan traumatikus eseményeit dolgozza fel, mint a második világháború, az afganisztáni háború, a Szovjetunió felbomlása vagy a csernobili atomkatasztrófa. Aprólékos kutatómunka, valamint túlélők és szemtanúk százaival folytatott beszélgetések alapján Az utópia hangjai címen írta meg ötkötetes regényciklusát, melynek az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent darabjai: Utolsó tanúk; Fiúk cinkkoporsóban; Csernobili ima; Elhordott múltjaink. A ciklus első darabja, A háború nem asszonyi dolog új fordításban és teljes terjedelmében a Helikon Kiadónál jelent meg Nők a tűzvonalban címmel. A 2020-as könyvfesztiválig az életműsorozat új, egységes kiadásban kerül a könyvesboltokba.
Beszélt az elsőként a helyszínre rendelt katonákkal, akikkel a legveszélyesebb munkát végeztették. Beszélt az özvegyekkel, akiknek végig kellett nézniük, hogy a férjeik egymás után hullanak el a sugárzás miatt. Beszélt az erőmű mellől kitelepített lakosokkal, de olyanokkal is, akik visszaszöktek és ma is illegálisan élnek a zónában. Szót kapnak a fiatal katonák, akik a szovjet propaganda által feltüzelve, virtusból vállalták a veszélyes feladatokat, nem tudva, hogy milyen következményekkel kell számolniuk. Megszólalnak értelmiségiek, tudósok, poltikusok, akik megpróbálják értelmezni, megérteni, hogyan is kerülhetett sor a katasztrófára, és hogyan lehet vele együtt élni, ha már megtörtént. Aki adatokra, éles ítéletekre, leleplezésekre vágyik, csalódni fog. Bár a könyv elején találunk egy rövid, újságcikkekből összeollózott részt a csernobili katasztrófa számairól, ez csak pár oldal. Alekszijevics ugyanis pontosan tudja, hogy az emberi agy képtelen arra, hogy a száraz adatok alapján felfogja a katasztrófa mértékét.