Akkor hát minek írjak róla egy 139. véleménykifejtést? Nos, egyrészt mert megérdemli, másrészt pedig ha már egyesek veszik a fáradtságot, hogy filmet forgassanak, akkor én is leütöm a billentyűket, hogy visszajelezzek a munkájukra. Ugyanis a fejlődés egyik elsődleges eszköze a visszajelzés. Nem mintha azt gondolnám, hogy a magyar filmnek fejlődnie kellene jobban annál, ahogy most halad előre. Megy a maga útján, igaz, kis elmaradottsággal az északabbra vagy nyugatabbra fekvő nemzetek, vagy éppen japán (ha már a Liza a rókatündérben is olyan hangsúlyos japán) területén. Vannak klasszikus betegségei, "bénasága" és erőltetettsége a Magyar Filmnek, amiket egyszerűen el kell felejteni, de nem felejtünk könnyen, mi magyarok, szeretünk sokat rágódni sokáig olyasféle dolgokon, amiknek már rég nincsen jelentősége, vagy ami sosem volt igazán fontos. Lehet hogy az utóbbi mondat önmagában nem igaz, de az általam eddig megnézett filmekkel az volt a bajom, hogy ezt a feltételezést akarták velem elhitetni.
- nem sok sikerrel. Itt jön az első csavar: a pasik sorban meghalnak. Következő csavar: egy ködös, misztikus japán átok miatt. Ráadásul féltékenykedik Liza láthatatlan barátja, a Tomy Tani nevű japán popénekes szelleme. A Vajna-éra legjobb filmje eddig - Balsai Móni a Liza, a rókatündérbenForrás: A Company Hungary Fel van építve a történet, minden szál kibontva, elvarrva, de az első képkockától kezdve nyilvánvaló, hogy úgysem ez a lényeg, hanem a mesebeli, ironikus világ, amiben Ujj Mészáros Károly a szereplőit mozgatja. Wes Andersont emlegették sokan az előzetesek alapján, és nem alaptalanul, az érzés hasonló: el lehet veszni a szemkápráztató, vicces részletekben. Ötletekben éppenséggel tobzódik a film. A helyszín eleve egy elképzelt város, Csudapest, ahol a hatvanas évek kommunizmus nélkül köszöntött be, két forint a mekkburger, és teleshop-reklám megy a képcsöves tévén. Erre jön még a japán szósz rókatündérestül és cseresznyevirágostul, és akkor még nem is mondtuk, hogy az egyik udvarló a finn western megszállott rajongója.
Ez a film bizonyította, hogy tényleg bármit meg lehet csinálni, és az működhet. Így, ha valahol, akkor az Idő vannál kezdődött el minden. Az a fajta szabadság, amivel Gothár ott előállt példaértékű volt. Pláne, hogy én egy vidéki srác voltam, aki a nagy piros transzparensek között nőtt fel, amik a magyar és a szovjet nép megbonthatatlan barátságát éltették. Nálunk '85 körül még voltak ilyen transzparensek Keszthelyen, gondolom, talán épp a sok nyugati turista miatt. Én ezeknek a transzparenseknek az árnyékában néztem meg az Idő vant, és a mai napig nagyon hálás vagyok érte. Sok minden van még ezen kívül is a Lizában megidézve, de az tuti, hogy ez az a film, ami a szellemiségét és szabadságát adta. Meg persze Örkény, akinek szintén imádom a csodálatosan elszállt dolgait, vagy Llosa fanyar humora. Nézzünk meg csupán egyetlen mondatot a Pantaleón és a hölgyvendégekből, és ahhoz képest a Liza egy teljesen normális, kiegyensúlyozott elméjű munka. Ott egy mondat egy csoda, percekig lehet rajta nevetni, és ezt tudja szerintem Wes Anderson is az Édesvízi életben, legalább is az első negyven percében, amikor egy-egy beállításon percekig nevetek.
Mondhatnák, hogy ez egy újabb giccs a tökéletes pár megtalálásról, ismét egy romantikus komédia magyar köntösben. De mintha ez megoldásában kicsit kilógna a többi közül. Itt nincsenek túlfűtött szexuális jelenetek, nem vágja a hölgyemény a távozó férfi után a féltve őrzött porcelán étkészletet. Liza kislányos naivsággal fordul minden hímegyed felé, akik egy picivel is többre tartják őt, mint puszta ápolónő. A kezdeti kislányos báj aztán a film végeztével egy szolid nőiességé alakul át, mint ahogyan az átélt tapasztalatok is komolyabbá teszik Liza jellemét – és most tekintsük el attól, hogy az átok miatt hullanak el mellőle a férfiak A közönség tapsolt a sajtóvetítésen, ami azért ritkaság számba megy. Tény, hogy a film többéves kemény munka után jókor jelent meg jó helyen és egy széles befogadó közönség számára. A fiatalok körében vadul dúl a rókamánia, szerintem nincs olyan nap, hogy ne találkoznánk szembe egy táskával, egy felsővel vagy egy sapkával, amin ott virít a vörös ravaszdi. A színészgárda szintén egy tuti befutó – a Csinibaba bebetonozott örök kedvencei vegyítve az újoncok váratlan tehetségével.
Én meg úgy gondoltam, a nagyjátékfilmnél is hasznos lesz, ha alaposan felkészülünk, és végig elkészítem a film storyboardját. És ez nem öli meg a spontaneitást? Hogy próbáltad kondicionálni magad a rugalmasságra? Pont, hogy nem öli meg. Én egyébként nem vagyok egy túl rugalmas típus, de ha az ember átgondolja a jelenetet, mi az a minimális képmennyiség, amiből meg tudja azt csinálni, úgy hogy jó legyen, az egyúttal nagy szabadságot is ad, mindemellett nagyon megkönnyíti a kollégái munkáját. És a gyakorlat visszaigazolt: kiderült, hogy akkor, amikor spontán, gyorsan ki kellett találni valamit, mert nem működött, amit hónapokkal azelőtt előre kigondoltam, például mert egy időtúllépés miatt egyszerűsíteni kellett, vagy nem lehetett megoldani technikailag, ami le volt rajzolva, sokkal könnyebben tudtam váltani, és kitalálni egy alternatívát. Pont azért, mert fel voltam készülve, képben voltam, hogy nekem az adott jelenetben mi fontos, mi az a beállítás, közeli vagy plán, ami nélkül nem működik a dolog.
A többivel talán nem sikerült megugrani ugyan azt a szintet, amit szerettünk volna, pedig rengeteg melót feccöltünk bele, hogy jó legyen. Nyilván én is láttam a problémákat, ugyanakkor azért nem gondolom vállalhatatlannak a végeredményt. Végül is arra gondoltam, hogy ez így a hetvenes évekhez még illik is, belefér, hogy van egy kis űrretró fílingje. Jelenleg ezen a területen, ennyi pénzből ezt tudjuk. Sőt az ennyi pénz, kapásból nem igaz, mert ez a film szenvedélyből készült, nem pedig a pénzért. Mindazonáltal a jelenet az űrben és az Északi sarkon mindenképp kellett ahhoz, hogy érezzük, Tomy Tani leuralja az egész világot, és rengeteg dolga van. (Happy end: A Liza a Grand Prix mellett elnyerte a legjobb vizuális effektekért járó díjat is a Fantasporto nemzetközi filmfesztiválon. )