Barcode címmel idén decemberben jelenik meg angolul Tóth Krisztina Vonalkód című kötete. A fordító, Peter Sherwood már most elismerésben részesült. A legfrissebb PEN Translates-díjazottak között van regény, novelláskötet, illusztrált életrajz és gyerekverskötet is – adott hírt az elismerésekről a kö Mint írják, az ítészek először díjaztak guatemalai és észak-macedóniai művet (köztük az első macedón LMBTQ-regényt, de montenegrói és a thaiföldi isan nyelvjárásban íródott könyv is a kiválasztottak közé került. A díjazottak sorában van Peter Sherwood is, aki Tóth Krisztina Vonalkód című kötetét fordította angolra, és ezzel elnyerte a PEN Translates díjat. Peter Sherwood nem ismeretlen a magyar szerzők előtt, hiszen ő fordította angolra Bodor Ádám Verhovina madarai című regényét is. A PEN legfrissebb fordítói elismerései 21 könyvet, 19 országot és 18 nyelvet érintenek. A PEN Translates díjat, amely valójában egy fordítói támogatás, 2012 óta ítélik oda azzal a céllal, hogy arra buzdítsák a nagy-britanniai kiadókat, hogy minél több külföldi könyvet jelentessenek meg a szigetországban.
Főleg az övében. Egy magasítható, fémvázas ágyon feküdt kockás pléddel betakarva. Meglepődtem, hogy milyen kicsi a test, milyen szilánkosan élesek a kontúrjai, a beszéde viszont 4 éppen ellenkezőleg, puha és omlatag, mintha a szavak elvesztették volna körvonalaikat: szinte csak a tekintetével kommunikált, a hatalmasra nőtt, kéken csillogó, nedves szemével. – Meddig marad? Végre megértettem, hogy mit kérdez. Nem akartam közelebb hajolni, mert zavart a gyógyszerek és a hintőpor szaga, a szája sarkában a lepedék, nem akartam közelről látni a bőrén átderengő koponyát. – Nem tudok maradni – ráztam a fejem. Lehunyta a szemét, mintha tűnődne a válaszon. Soha nem maradtam, mindig reggel mentem, és jöttem haza az esti vonattal, nem értettem hát, hogy miért kérdezi. Mintha nem tudná, hogy vissza kell mennem. Aztán váratlanul felnézett és intett, hogy hajoljak közelebb. Fölemelkedtem a székről, odatartottam a fülem a szájához. Egészen valószínűtlen volt, amit hallottam. Először csak a mondat ritmusát érzékeltem, valami olyasmit, hogy "takarjon be engem", de aztán ahogy az arcára néztem és megláttam a tekintetét, hirtelen felfogtam, hogy tényleg azt mondta, amit hallottam.
Aztán egy másik mosdóban állok, szemben velem egy kerek, fehér keretes tükör, ebben nézem tizenöt évvel idősebb arcomat, ahogy leengedem lassan a törölközőt. Harmincöt éves vagyok, valamit tudok a születésről, a halálról még mindig ijesztően keveset, most legalábbis ezt érzem, ezért kellett hideg vízzel megmosnom az arcomat: hogy ne sírjak. Meghalt egy barátom. 6 Sokára és nehezen halt meg, egyre kisebb lett, miközben a mellettem növekvő gyerek egyre nagyobb. Nem megírni a pelenkás, kicsi alsótestet. Most odaát fekszik a szobában, mellette ül a szerelme, illetve a szerelmei, ott ülnek és fogják a kezét, simogatják a homlokát. Visszamegyek a franciaágyhoz, a bal oldali lány sír. Leülök, nézek, belül búcsúzkodom. A lány mutatja, hogy fogjam csak meg, már hideg a keze, de a hóna alatt meleg, ott még fészkel a lélek, ott van végső menedéke, onnan távozik legutoljára. Ott van honn. És tényleg, ott tartom a kezem, gyengéden, mintha csak egy alvót ülnénk körül mi hárman, pedig az alvó test lakatlan, a lélek hajlékába tért meg.
Azon tűnődöm a váltakozó barnákat, szürkéket, a valahonnan előgomolygó sűrű füstöt figyelve, hogy hol van a határ, van-e határvonal élet és nem élet, élet és halál között, van-e egyetlen meghatározható sáv, tűnődöm az élőkön és a halottakon, azon, hogy semmit sem tanultam, csak öregedtem éveken át, és hogy hová tűnt belőlem a gőg, mi maradt a helyén, mi az, ami mégsem változott, amitől most se csókolnám meg az útra indulót. " Különös feszültséget és elmélyültséget adnak azok a gondolatok, amelyek az események előrehaladását felfüggesztve illeszkednek a szövegekbe: "Kimerevített pillanat volt, farkasszemet néztünk az üres levegőn át, és közben nem éreztem semmit, hacsak azt nem, hogy vannak történetek, és közben van sors, s hogy ennek a sorsnak olykor semmi köze sincs magukhoz a történetekhez, hogy a sorsnak saját történetei vannak, és saját ideje. " Kifinomult az a narrációs technika, amellyel a Vonalkód írásai építkeznek. A gyakran első személyű elbeszélő idősíkokat, eseményszálakat sző egybe, váltogatva múltat és jelent, itt és mostot az emlékekkel, elbeszélő szövegrészt a reflexióval.
Örülök, hogy nem adtam fel, és így rátaláltam Tóth Krisztinára, mint számomra is szerethető kortárs magyar írónőre. Biztos vagyok benne, hogy idővel minden művét végig fogom >! 2017. május 25., 09:16 Tóth Krisztina: Vonalkód 86% Tetszett az a játék, amire Tóth Krisztina invitált a vonalkódokkal, hogy minden alcímnek köze volt a vonalhoz (és gyakorlatilag magához a történethez is). Ötletes. :) Bús-borongós, de mégsem fekszi meg a gyomrunkat. Minden történet közel azonos színvonalú, remekül összerakott kötet. A Pillanatragasztóval szigorúbb voltam. Azért még mindig az Akvárium tőle a legjobb! ;)pável>! 2019. január 29., 11:01 Tóth Krisztina: Vonalkód 86% Tóth Kriszta verseskötetei után szintén mesternek bizonyult a prózában is (emellett ólomüvegműves és restaurátor). Főleg a szerző gyermek- és ifjúkorába kalauzol a kötet, az úttörőtáboroktól Párizsig, de inkább gyerekkorokba – akár a miénkbe is. Történetei felfeslett történetek, amelyek "nemzedékeken át mesélődnek" és "soha nincs végük, csak abbamaradnak, meghúzzák magukat, mint a lappangó betegségek, hogy aztán egyszer csak feltámadjanak és másutt, máshol kezdjenek hasogatni, burjánozni, nyilallni".