Tubs ilyenkor metsző, éles hangon tiltakozott, és követelte, hogy vegyék be mindenbe, az ikrek pedig kénytelenek voltak engedni, és – legelábbis egy időre – feladták a menekülés gondolatát. A menekülés, ez volt az, amiről most is terveket szövögettek éppen, mikor Tubs kijött a házból – miután végre elfogyasztotta ebédjét, persze mindenkinél lassabban, ahogy szokta –, és közölte Grigorian nagybácsi jövetelét. Mint mindig, ha a Dagi gúnynév emlegetésével adtak hangot Tubsszal szembeni ellenérzéseiknek, a beszélgetés most is veszekedésbe torkollott. – A nevem Jonathan – duzzogott Tubs. – Fritz valódi neve Richárd – mondta Helen –, de ő mégsem panaszkodik. Fritz feje búbján egy haj tincs örökké az égnek állt, innen kapta becenevét, melyet nem szeretett, de elég érett volt ahhoz, hogy tudja, ha nagy hűhót csinál a dologból, még inkább kigúnyolják érte. Volt idő, mikor órákat töltött a tükör előtt, próbálva ellapítani a lázadó tincset fésűvel, vízzel, hajkrémmel, de semmi nem vált be. Mostanában a haja már oldalt is elég hosszú volt, és az elöl felálló tinccsel kifejezetten hasonlított Rod Stewartra, úgyhogy kezdte egészen megszeretni.
– Ti újak vagytok itt - állapította meg. Helen vetett rá egy pillantást. Nem volt biztos benne, hogy az idegen szakállat növesztett-e, avagy egyszerűen nem borotválkozott néhány napja. Fején jól kiszolgált kalap ült, és hiányzott egy metszőfoga. – Igen, újak vagyunk – válaszolt Helen. – Nem szóltak az ételről, mi, höhöh? – röhögött gúnyosan. – Nem is szoktak, höhöh. – Maga hosszú ideje itt van már, ugye? – Ja. Három éve. Az első hajórakomány balekkal érkeztem. Fritz közbevágott. – Van még más is, amiről nem szóltak? – Ja. Nem szóltak semmiről – mondta az röhögve. – Például a földrengésekről. Meg aztán azt sem tudjátok, hogy itt mindennek komoly ára van, például a visszautazásotoknak. Ó, a munkabérek, azok bezzeg alacsonyak! Száz rongy hetente, meg némi bonusz! Mikor, egy tál hernyópörkölt, mint láttátok, kettő és félbe kerül… – Miféle földrengések? – szakította félbe Fritz. Abbahagyta az evést és mereven bámult az emberére. – Hát, úgy havonta jönnek, a házak összedőlnek, meghal néhány ember.
Egészen hátrahajtotta a fejét és visszatartotta a lélegzetét azon imádkozva, hogy bárki is jön be az ajtón, ne vegye észre az első pillanatban. Megfordult a kulcs a zárban és az ajtó kitárult. Izzie a feje fölé hátrahúzta a súlyos palack nyakát markoló karját. Jerry lépett be. Izzie minden erejét beleadva sújtott le a palackkal a férfi fejére. A palack ripityára tört, az egész fürdőszoba megtelt parányi üvegszilánkokkal és az arcszesz tömény illatával. Jerry tompa puffanással liszteszsákként rogyott a padlóra. Izzie leugrott a kádról és kirohant a fürdőszoba ajtaján. A lépcsősor tetején találta magát. Pontosan előtte helyezkedett el egy pihenő, innen egyenesen vezettek lefelé a lépcsők. Egy hangot hallott az alsó szintről. Mi volt ez a puffanás? – kérdezte valaki. Egy másik hang azt válaszolta: – Mindjárt körülnézek. Izzie félúton lehetett lefelé a lépcsőkön, amikor kinyílt egy ajtó, és Alec lépett ki rajta. Meglátta Izzie-t és elindult feléje. Izzie megfordult és felfelé próbált menekülni a lépcsőn.
– Á – felelte Grigorian nagybácsi –, többet tudok én rólatok, mint hinnétek. Fritz már éppen azon volt, hogy megkérdezze, hogyan is értette ezt a megjegyzést, mikor Helen jött vissza. – Egyszerűen gyönyörűek – olvadozott Helen –, aranyos, játékos kis pamacsok. Grigorian nagybácsi tapsolt egyet. – Jól van, most pedig akarok mutatni nektek valamit. Erre – intett a gyerekeknek. Keresztülvezette őket az udvaron a kőkalyibák egyikéhez. Ez nem volt olyan rozzant állapotban, mint a többi. Nem voltak ablakai, és az ajtaja teljesen épnek tűnt. Elővett egy kulcsot, kinyitotta, beeresztette őket, fölkapcsolta a villanyt és bezárta az ajtót. A szoba kinézetre olyan volt, akár egy modern iroda. Lábuk alatt szürke, faltól-falig padlószőnyeg terült el, a falak fehérre festve, a berendezést pedig mindössze három könnyű ülőalkalmatosság, egy forgószék, egy irattartó szekrény, egy íróasztal és egy írógép alkotta. – Mi olyan különleges egy irodában? - kérdezte Tubs a tőle megszokott nyers stílusban. – Majd meglátod – ígérte Grigorian nagybácsi.
Főként hernyószerű lények által képviselt, számottevő állati élet jelenlétét tapasztaltuk, nulla fok közeli hőmérsékleten, magyarán, hmmm, kukacok hemzsegtek mindenfelé. Átmérőjük megközelítőleg négy méter volt, hosszúságuk példányonként tíz métertől fölfelé váltakozott. Selyemszerűnek tetsző anyagot termeltek előrehaladtukban. Két fontos jellemzőjét emelném ki ennek az anyagnak. Az első, hogy a selyemszálakat e lények valamilyen föld alatti mintát követve szőtték; a másik pedig, hogy ez az anyag valójában nem volt más, mint az unilonként közismert összetett műanyag, melyet a Központi Bolygórendszer több részén is előállítanak. A férgek nem bizonyultak agresszíveknek, elfogásukkal szemben ellenállást nem. tanúsítottak. Néhány példányt, különböző méretűeket, elszállítottunk és azóta fel lettek boncolva. Idegközpontjuk egyformán apró méretű volt, nagy része a primitív mozgást koordináló gerincvelőből állt. – A bolygó növényzete hasonlóan alacsonyrendűnek bizonyult, ez tartotta el a férgeket.
A 16. századi Európában dúl a vallási küzdelem, Spanyolországban és a Németalföldön az inkvizició tűzzel, vassal írtja a Svájcból terjedő protestáns hitet, Párizsban a Guise hercegek a Szent Bertalan-éjen számolnak le a kálvinistákkal. Az egykor pompázatos kingsbridge-i katedrálisban viszont fehérre meszelték a falakat, és fehér galléros sötét szürke ruhában tartják istentiszteleteiket a szintén vakbuzgó puritánok. A trilógia előző részeihez hasonlóan az izgalmas, pergő cselekményen keresztül megelevenedik a 16. századi Anglia élete, de Ken Follett kitágítja a színteret: izgalmas történetek játszódnak Spanyolországban, Franciaországban és a Németalföldön is. Csád fővárosában, közel a Szaharához két magasan képzett titkos ügynök, egy amerikai és egy francia, élete kockáztatásával sikeresen működik közre az iszlám terroristák által üzemeltetett drog- és embercsempészeti hálózat felszámolásában. Egy gyönyörű csádi özvegyasszony nem lát más kiutat a reménytelen éhezésből és nyomorból, minthogy kisfiával az embercsempészek segítségével Európába jusson, és ott vállaljon munkát.
Földbe gyökerezett lábbal állt a tér kövezetén. Leesett az álla a csodálkozástól. Arra számított, hogy a tanyaudvarra teszi majd ki a lábát. Szíve kalapácsként vert a mellkasában, amint kővé dermedve bámulta a Nelson-emlékmű magasra tornyosuló alakját. Egy keménykalapos úriember ütközött belé. Fritz elnézést kért, és végre összeszedte magát. Óvatosan fürkészni kezdte környezetét. A Nelson-emlékmű túlsó oldalán, épp, ahol lennie kellett, ott volt a Nemzeti Galéria. A közlekedés zaja a fülében tombolt, és orrába behatolt a jellegzetesen áporodott londoni levegő. Tett egy óvatos lépést előre, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy a kövezet valódi-e. Semmi sem történt, kivéve, hogy egy lépéssel közelebb került a járdaszegélyhez. Körbefordult, hogy lássa, honnan is jött. A tanyasi kőkunyhó helyett azonban csak egy jellegtelen ajtót és mellette egy sötét ablakot látott, egy bolti kirakat és egy mozibejárat közé beékelődve. Az ajtón semmi jelzés nem utalt rendeltetésére, és ha csak elsiettél volna mellette, aligha vetted volna észre.
Könyvei közül a legtöbb példányt A katedrálisból adták el. Feleségével Angliában él.