140. §). A jelen esetben a munkaszüneti napon, vagy vasárnap nem rendes munkaidőben történő munkavégzésről van szó, hanem munkába járási időről, amely viszont a fentiekből következően nem része a munkaidőnek. A törvény alapján tehát a munkaszüneti napon, vagy vasárnap történő utazásra bérpótlék nem jár. Hasonló okokból kell kizárnunk a rendkívüli munkavégzésért járó pótlékot (Mt. 143. Mivel a törvény egyértelműen kimondja, hogy a munkába járási idő nem munkaidő, ezért rendkívüli munkaidőnek sem tekinthetjük. Hozzá kell tenni, hogy az Mt. általában is leszögezi, hogy a bérpótlék a munkavállalót a rendes munkaidőre járó munkabérén felül illeti meg [Mt. 139. § (1) bek. ]. Mivel a munkába járással töltött idő nem munkaidő, ezért arra, mint rendes munkaidőre sem járhat bér, és így pótlék új Mt. sajátosságait figyelembe véve megjegyzem, hogy a fentiektől kollektív szerződés, vagy munkaszerződés eltérhet a munkavállaló javára. Abban az esetben, ha e megállapodások valamelyike tartalmazza, hogy a munkáltató az utazási időre bizonyos díjazást fizet, ehhez ugyanúgy kötve van, mintha maga az Mt.
19 Az említett bíróság szerint az a tény, hogy az alapügyben szóban forgó munkavállalókat mobiltelefonjukon pár órával a találkozójuk előtt tájékoztatják az álaluk teljesítendő útvonalról, valamint azokról a különös szolgáltatásokról, amelyeket az ügyfeleknek nyújtaniuk kell, azzal a következménnyel jár, hogy e munkavállalókat többé nem illeti meg a választás joga, hogy magánéletüket és lakóhelyüket munkahelyük közelségéhez igazítsák, mivel az mindennap változik. Ebből következik, hogy a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött időt nem lehet pihenőidőnek tekinteni, figyelemmel többek között a 2003/88 irányelv által követett, a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmére irányuló célkitűzésre. Ugyanakkor ugyanezen bíróság szerint nem is arról az időről van szó, amikor a munkavállalók a szó szoros értelmében munkáltatójuk rendelkezésére állnak, amely folytán utóbbi magától az utazástól különböző bármilyen feladatot bízhat rájuk. Ezért nem tűnik elég egyértelműnek az, hogy ezen irányelvnek megfelelően a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött idő munkaidőnek vagy pihenőidőnek minősül.
Mindezek érdekében: Törzskarbantartás/Közös törzsek – a Törzskarbantartás/Közös törzsek/Foglalkozási viszonyok pontban új foglalkozási viszonyt biztosítunk "Szakképzési munkaszerződéssel történő foglalk. " megnevezéssel: A Törzskarbantartás/Közös törzsek/Jövedelmek pontban pedig a szakképzési munkaszerződéssel kapcsolatban két új jövedelem jogcím került a gyári jogcímek közé: - Szakképzési munkaszerződés munkadíja (adómentes) és - Szakképzési munkaszerződés munkadíja megnevezéssel. Ezeka következő nyomtatványokra kerültek beállításra: Szakképzési munkaszerződés munkadíja (adómentes) - nem kellett paraméterezni Szakképzési munkaszerződés munkadíja - az adó adatlapon az 1. sorra, a 2108 bevalláson a 300. sor A Negyedéves munkaügyi jelentésen az új foglalkozási viszony az "Egyéb állományba nem tartozó dolgozók" csoport Foglalkozási viszonyaihoz, a két új jövedelem jogcím pedig ugyanezen csoport Kereset fogalmába tartozó jövedelmeihez került beállításra. T1041 - A szakképzési munkaszerződés biztosítást keletkeztet, így annak létrejöttét a T1041 jelentésen 1150 biztosítási jogviszony kódon jelenteni kell.
további, kifejezett rendelkezést tartalmaz, amikor meghatározza, hogy nem része a munkaidőnek a munkavállaló lakó-vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó-vagy tartózkodási helyre történő utazás tartama [Mt. § (3) bek. ]. A törvényi definíció egyértelmű azokban a helyzetekben, amikor a munkavállaló munkáját szokás szerint ugyanazon a helyen végzi, azaz mindennap egy adott helyen kezdi és fejezi be a munkát. Kivételes helyzettel találkozhatunk azonban akkor, amikor a munkavégzés helye rendszeresen változik (például értékesítők, területi képviselők esetében). Ilyenkor a tartózkodási helyről a napi első munkavégzési helyre, valamint az utolsó munkavégzési helyről a hazautazás tartama munkaidőnek minősül. A kivételként érvényesülő szabály az Európai Unió Bíróságának egyik eseti döntésén (C-266/14. ) alapul, melyet egy spanyol szakszervezet kezdeményezett 2015-ben. Az ügyben a bíróság a 2003/88/EK irányelvre hivatkozással kimondta, hogy abban az esetben, amikor a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, akkor munkaidőnek minősül az az utazási idő is, melyet lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti utazással töltenek.
Amint azt ugyanis a főtanácsnok indítványának 48. pontjában megállapította, amennyiben az utazások az állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel nem rendelkező munkavállalói minőség velejárói, az ilyen munkavállalók munkavégzési helye nem korlátozható e munkavállalóknak a munkáltatójuk ügyfeleinél való fizikai munkavégzésének helyeire. 44 Erre a megállapításra nem lehet kihatással az a körülmény, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló helyzetben lévő munkavállalók az ilyen utazásokat a lakóhelyükön kezdik meg és fejezik be, amennyiben e körülmény közvetlenül munkáltatójuknak a regionális irodák bezárásával kapcsolatos döntéséből, nem pedig e munkavállalók szándékából ered. Mivel ez utóbbiak elvesztették azt a lehetőséget, hogy szabadon határozzák meg azt a távolságot, amely a lakóhelyüket a munkanapjuk elején és végén szokásos helytől elválasztja, nem kötelezhetők arra, hogy magukra vállalják a munkáltatójuk ezen irodák bezárásával kapcsolatos választását. 45 Az ilyen eredmény egyaránt ellentétes lenne a 2003/88 irányelv által említett, a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmére irányuló célkitűzéssel, amelybe a minimális pihenőidő munkavállalók számára történő biztosításának a szükségessége illeszkedik.
34 Ilyen feltételek mellett az alapügyben szóban forgóhoz hasonló helyzetben lévő munkavállalókat úgy kell tekinteni, hogy azok tevékenységeiket vagy feladataikat végzik a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött idő alatt.
23 Egyébiránt, mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy az ez utóbbi irányelv tárgya az, hogy minimumkövetelményeket állapítson meg a munkavállalók élet‑ és munkafeltételeinek javítása érdekében, különösen a munkaidőre vonatkozó nemzeti jogszabályok közelítése révén. Ennek az Európai Unió szintjén történő harmonizációnak a munkaidő‑szervezés területén az a célja, hogy biztosítsa a munkavállalók biztonságának és egészségének jobb védelmét azáltal, hogy ez utóbbiaknak minimális – különösen napi és heti – pihenőidőt, valamint megfelelő szüneteket biztosít, illetve a heti munkaidő átlagos tartamára 48 órás felső határt állapít meg, amely kifejezetten magában foglalja a túlórát is (lásd: BECTU‑ítélet, C‑173/99, EU:C:2001:356, 37. és 38. pont; Jaeger‑ítélet, C‑151/02, EU:C:2003:437, 46. pont, valamint Grigore‑végzés, C‑258/10, EU:C:2011:122, 40. pont). 24 Az említett irányelvnek a maximális munkaidőre és a minimális pihenőidőre vonatkozó különböző előírásai az uniós szociális jog különös jelentőségű szabályainak minősülnek, amelyek előnyeiből a munkavállalók biztonsága és egészsége védelmének biztosításához szükséges minimumkövetelményként valamennyi munkavállalónak részesülnie kell (Dellas és társai ítélet, C‑14/04, EU:C:2005:728, 49. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; Grigore‑végzés, C‑258/10, EU:C:2011:122, 41. pont).
kerületben lakó munkavállaló naponta 40 percet tölt azzal, hogy a VII. kerületi munkahelyére utazik és onnan hazamegy. Ugyanígy nem munkaidő, ha ezt a munkavállalót arra utasítja a munkáltató, hogy kedden a hatvani kirendeltségen végezze a munkáját, és így e napon 3 órát tölt utazással. Az utazási idő megítélése akkor sem változik, ha keddi kiküldetés célpontja külföldön egyéb utazások megítéléseA munkába járási idő tehát nem munkaidő. Ha viszont a munkaviszonnyal összefüggésben nem a lakó- vagy tartózkodási hely és a tényleges munkavégzés helye között kell utaznia a munkavállalónak, hanem például a munkahelyéről kell elmennie a szomszéd megyeszékhelyre egy tárgyalásra, az már munkaidőnek tekintendő. Ilyenkor ugyanis az utazás éppolyan utasítás a munkáltató részéről, mintha tényleges munkavégzést rendelne el. Ezért – a munkába járás ideje kapcsán az alább kifejtettekkel szemben – ebben az esetben az utazás idejére munkabér (és adott esetben bérpótlék) jár a munkavállaló díjazás jár a munkába járási időre?
Egyébiránt nem vitatott, hogy az alapügyben szóban forgó munkavállalók e döntést megelőzően naponta utaztak ezen irodákhoz, hogy átvegyék a Tyco által a rendelkezésükre bocsátott járműveket, valamint hogy elkezdjék munkanapjukat. E munkavállalók munkanapjukat ezen irodákban fejezték is be. 31 A Tyco vitatja, hogy az alapügyben szóban forgó munkavállalóknak a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött idejét az említett rendelkezés értelmében vett munkaidőnek lehessen tekinteni azzal az indokkal, hogy jóllehet e munkavállalóknak bizonyos utat meg kell tenniük, hogy az általa kijelölt ügyfelekhez eljussanak, az említett munkavállalók tevékenysége és feladatai ezen ügyfeleknél a biztonsági rendszerek üzembe helyezésével és karbantartásával kapcsolatos műszaki szolgáltatások elvégzésére terjed ki. Ezért a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött idő alatt ugyanezek a munkavállalók nem végzik tevékenységeiket vagy feladataikat. 32 Ez az érv nem lehet eredményes. Amint azt a főtanácsnok indítványának 38. pontjában megállapította, az alapügyben szóban forgóhoz hasonló munkát végző munkavállalók utazásai – azért, hogy a munkáltatójuk által kijelölt ügyfelekhez utazzanak – az ahhoz szükséges eszközt jelentik, hogy e munkavállalók műszaki szolgáltatásaikat ezen ügyfeleknél elvégezzék.
A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (harmadik tanács) 2015. szeptember 10. (*) "Előzetes döntéshozatal iránti kérelem – Szociálpolitika – 2003/88/EK irányelv – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – Munkaidő‑szervezés – 2. cikk, 1. pont – A »munkaidő« fogalma – Állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel nem rendelkező munkavállalók – A munkavállalók lakóhelye és az első, valamint az utolsó ügyfél közötti utazással töltött idő" A C‑266/14. sz.